Életek, történetek

Már nem is tudom, hogy kezdődött…

Megosztás

Már nem is tudom, hogy kezdődött.

Olyan kedves volt, olyan lovagias. Ez tetszett meg benne leginkább. Megvárt munka után, hazavitt, az első pillanattól kezdve velem akart lenni. Mindig. Megismerte a barátaim, a családomat, akik egytől egyig imádták. Én is felnéztem rá! Határozott volt, tudta mit akar.

Három hét múlva összeköltöztünk. Aranyos volt, tényleg aranyos! Folyamatosan dicsért, hogy milyen házias vagyok, szépen mosogatok, jól főzök, az ágyban pedig valóságos istennő! Úsztam a boldogságban és az elismerésben.

 

Nem is tűnt fel, hogy mindig, folyamatosan együtt vagyunk, hetek óta. Ekkor már nem jártam el munka után a lányokkal cukrászdába, moziba, nem cseverésztem velük órákat esténként… csak a párom létezett, aki igényelte is a teljes figyelmemet.

Olykor úgy láttam, mintha egy kicsit labilis lenne. Kiborult apróságokon, olyankor dühös volt és hangos. Próbáltam csitítani, ami általában sikerült is. Amikor felhoztam, hogy talán valami gond lehet, azt mondta, hogy én vagyok a hibás, miattam borult ki. Volt ott minden: nem ízlett az ebéd, nem beszéltem tisztelettudóan az anyjával, nem mostam ki időben, nem szépen vasaltam, rendetlenséget hagytam magam után.

Néha kikértem magamnak a gyanúsítgatást, ilyenkor a fejemhez vágta, hogy túl érzékeny vagyok és menjek el pszichológushoz. Meg hogy idegesítem.

Már fél éve laktunk együtt, amikor kritizálni kezdett. Először a hajam miatt, hogy kócos, kevés, lenőtt, fakó, rövid. Aztán az alakom jött. Kövér vagyok, aránytalan, lóg a mellem. De hozzátette, hogy ne aggódjak, Ő így is szeret engem.

Aztán kitalálta, hogy mindenki az ellenségem, a barátaim csak rosszat akarnak, a szüleim kihasználnak, és különben sem támogatnak eleget anyagilag. Bezzeg az Ő szülei! Mindent nekik köszönhetünk, még azt is, hogy van mit az asztalra tenni!

Még a kedvében akartam járni, úgyhogy elhittem, el akartam hinni, amit mond. Összevesztem a szüleimmel, a barátaimmal, már csak néhány kollégám maradt, akivel jóban voltam. Ellenben elfogadtam a párom ismerőseit, barátait. Furcsák voltak egytől egyig és tulajdonképpen folyamatosan váltogatták egymást. A páromnak mindig csak addig volt jó valaki, amíg valamire „használni” tudta. Jól jött a háznál egy kőműves, néha egy vízvezeték szerelő. Olyan emberekkel vetette körül magát, akik behódoltak neki, aztán amikor kiismerték, eltűntek a színről. Mint mindenki.

Ezen a ponton megpróbáltam ismét beszélgetni vele. Jeleztem, hogy én szeretem őt, de problémáink vannak. Főleg neki. Mindent tagadott, hiába is szembesítettem a tényekkel. Sőt, engem tett felelőssé mindenért. Ismét.

 

Ekkor már napi szinten belenézett a mobiltelefonomba, sokszor rajtakaptam, hogy a táskámban is turkál. Ha kikértem magamnak, azt mondta, egy szajha vagyok és megcsalom, de nem aggódik, ha levetkőzöm egy másik férfi előtt, az úgyis csak ki fog nevetni, mert lóg a mellem, büdös és undorító vagyok.

Sosem voltam egy önbizalomtól duzzadó egyéniség… leginkább tele gátlásokkal. Elhittem, hogy én vagyok a hibás. Hiszen Ő olyan jó ember, az édesanyja is állandóan dicsérgette, a kollégái is kiálltak mellette. Jó állása volt, tisztelték… vagy féltek tőle, nem tudom. Nem mertem lépni.

A szüleim és a kollégáim előtt úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Elhallgattam a folyamatos vitákat, a félelmeimet, de éreztem, hogy egyre fogy az erőm.

Anyagilag sem tehettem meg, hogy bármin is változtassak. Ami spórolt pénzem volt, már az odaköltözésem napján elkérte, mondván, hogy Ő jobban be tudja osztani. A fizetésem nála landolt, csak annyit hagyott, hogy be tudjak vásárolni napi szinten. Mert a nagybevásárlásokat is együtt intéztük, a párom hozta a döntéseket, hogy miből mennyit vegyünk. Éreztem, hogy baj van… de attól féltem, ha szólok valakinek, esetleg megbélyegeznek, hogy elhiszik a páromnak: nekem komoly problémáim vannak, mentálisan gyenge vagyok és kezelésre szorulok.

Így teltek a hónapok, az évek. Mindig azt hittem, hogy már nem lehet rosszabb… de azt lett.

Már mindent az ellenőrzése alatt tartott. Reggel munkába vitt, délután értem jött. Ha vásárolni akartam, hát elkísért. Azt mondta, hogy az asszonynak otthon a helye és nem való flangálnia. Azt a kurvák szoktak.

 

A szex egyre elviselhetetlenebbé vált. De muszáj volt. Ha nem kapta meg minden este az „adagját”, dühös lett… másnap pedig hozzám se szólt, ha mégis, csakis undorral a hangjában. De ha esténként „brillíroztam”, hálás volt. Kedves, megértő, és néha még ruhákat is vehettem magamnak.

A rendre is nagyon ügyelt. Ő persze semmit sem tett érte, egy szalmaszálat sem rakott keresztbe, de a lakásnak ragyognia kellett. Mindig azt mondta, hogy mi van, ha betoppan valaki, még azt mondaná, hogy egy lusta disznó vagyok és koszban élünk.

 

Nagyon fáradt voltam! Olyan észrevétlenül börtönzött be… olyan ügyesen manipulált… és láttam rajta, hogy szinte „megrészegült a vérszagtól”. Egyszer azt mondta, hogy „szétszedtelek és összeraktalak, úgy hogy ínyemre legyél”… ijesztő szavak voltak ezek… nagyon félelmetesek.

 

Egyszer édesanyámékhoz utaztunk, és a párom vezetett, mint mindig. Próbáltam a lelkére beszélni, elmagyarázni neki, hogy nekem ez már így nem megy, és nem vagyok boldog. Nem szólt semmit, csak tövig nyomta a gázt… csak nyomta, csak nyomta. Ekkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen már életveszélyben vagyok, és egy őrült mellett élek. Azt hittem, ott halunk meg az autópályán. Ekkor elhatároztam, hogy többé nem szólok. Mindenbe belementem, mert féltem, mert már csak békét és nyugalmat akartam. Ellehetetlenített… és végleg eltörölte az identitásomat.

Csakhogy ezek után már nem érezte magát teljesen nyeregben, így hát még jobban bekeményített. Fenyegetőzött, hogy ha elhagyom, vagy megcsalom, elvágja a torkom. Csak az övé lehetek, senki másé. Ő tett azzá, aki vagyok. Nélküle pedig csak egy senki lehetek.

Megalázott mindenhol. Sértegetett, még a kollégáim előtt is. Persze próbálta poénosra fogni, hogy mások csak nevessenek… manipulatív volt és sikerült neki. Alattomos, de ügyes. Teljesen lehúzott a saját szintjére, hatalma volt felettem és ezt már nem is engedte el.

 

Ma úgy keltem fel, hogy bátor leszek. Tegnap még tanácstalan voltam és feszült. Bizonytalan és félelemmel teli. De nincs vesztenivalóm. Összepakolok és elmegyek…bárhová…akárhová… Sietek, nehogy hazaérjen, amíg még itt vagyok, mert akkor talán már nem csak üvölteni fog…

Mi ez? A bejárati ajtó… istenem, ügyetlen vagyok és lassú…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.