Életek, történetek

Utcalányok

Megosztás

1993 után a prostitúció már nem számított bűncselekménynek, azonban a tiltott kéjelgés szabálysértésnek minősült. Ellentmondás alakult ki, a prostitúció nem volt tilos, de nem is engedélyezett. Sértettje maga az örömlány volt, a bűnelkövetők pedig azok, akik mások prostitúciójából hasznot húztak, vagyis a kerítők, a szobáztatók, a kitartottak…

 

A történet 1996 tájékán játszódott, szereplői kitalált személyek, azok nevei és jelleme csupán a képzelet szülöttei. Ha bárki magára ismerne, az csak a véletlen művel lehet, egy akaratlan egyezés.

 

 

„19 éves voltam, csinos és magabiztos. Már nem tanultam, szellemi munkát végeztem egy elegáns, protokollt megkövetelő helyen. Magam sem tudom, hogy hogy csöppentem bele – ha csak egy icipicit is – egy tőlem ilyen távol álló „világba”.

Megismertem egy férfit (nevezzük Józsefnek), nálam úgy 5-6 évvel lehetett idősebb. Civil életében tisztes családapa, aki ugyan hivatalosan nem dolgozott, mégis rendszeres jövedelemre tett szert. Kalandvágyó voltam, izgatott József mássága, vagánysága, a belőle áradó nyers erő. Nem zavart, hogy nős, hogy gyermeke van, mert úgy gondoltam, ha nem velem csalja meg az asszonyt, akkor mással. Én csak egy kis fűszert kívántam vinni az amúgy unalmas, „kiskosztümös” életembe, úgyhogy József szeretője lettem.

 

Fokozatosan, lépésről lépésre „olvadtam bele” az éjszakai életbe. József az első igazi randevúnkon egy „szórakozóhelyre” vitt. Vidéki lány lévén nemigen ismertem a város ezen oldalát, úgyhogy gyanútlanul léptem be az „étterem” ajtaján. Józsefet kellő tisztelet vette körül, az ott dolgozó lányok és férfiak egyaránt kitörő örömmel üdvözölték. Egy félreeső boxban kaptunk helyet. Álmélkodva néztem körül, a fejem zsongott a zenétől és kissé megilletődtem a személyzet ruházata és összetétele láttán.

-Ki a lány? – lépett hozzánk egy idős, testes asszonyság.

-Velem van. – válaszolta József. –  Inkább hozz innom! – vetette oda foghegyről, jelezvén, hogy a nőnek semmi köze hozzám.

Én egy rövidet kértem, úgy éreztem, erre most tényleg szükségem lesz. Körbenéztem. Apró színpad, rúdon vonagló fáradt lányok, sötét boxok és sötét alakok mindenütt. Közelebb húzódtam Józsefhez és halkan megkérdeztem?

-Mit keresünk itt?

-Itt dolgozom, tudod? – súgta kedvesen a fülembe. – Amolyan kidobó lennék, egy kemény csávó – vigyorgott.

Emlékszem, sűrűn pislogni kezdtem, és az első gondolatom az volt, hogy mit szólna ehhez szegény anyukám. De nem volt gond. Velem mindenki kedvesen viselkedett, a többi nehézfiú kíváncsian lépett hozzánk, néhányan „bekóstoltak”, ennek ellenére valahogy biztonságban éreztem magam.

 

József elmesélte, hogy aki akarja, tudja, hol vannak a városban azok a szórakozóhelyek és szállodák, ahol a prostik dolgoznak. Merthogy több ilyen étterem, bár is létezett, mi pedig végigjártuk az összesest…

Rövid időszaka volt ez az életemnek, de sok „dolgozó lányt” ismertem meg. Volt köztük középkorú tanárnő, fodrász és olyan is, aki világ életében ezt csinálta… nem is értett máshoz. Egy közös volt bennük, Ők önkéntes prostituáltak voltak. Amolyan szállodás lányok. Mert ezeken a helyeken nyilván nem csak enni, inni és szórakozni lehetett… az erre fenntartott, emeleti szobákban fogadták a vendégeket. Az a két nő, akikkel én közelebbi kapcsolatba kerültem, nem a panzióban laktak. Ők a stricijükkel éltek. Nevezzük a lányokat Mizsának és Zsuzsának. Nem ismertem az előéletüket, nem tudom, hogy voltak-e gyermekkorban elszenvedett sérelmeik, vagy korábban bántalmazták-e őket. Csak annyit tudtam, hogy akkor örömlányként dolgoztak. Két kedves, szerethető asszony, akik fizetség ellenében szexuális szolgáltatást nyújtottak… bárkinek.

Mizsának volt jobb élete. Gyönyörű, kissé molett romalány, hosszú fekete fürtökkel és ragyogó szemekkel. Nekem nem tűnt megtörtnek, vagy szomorúnak. Emlékszem, ahogy befűzött egy srácot a „klubban”, majd amikor feltüzelte, kézen fogva, nevetve vitte fel szobára. Őt sosem láttam megverve, megalázva, részegen vagy fáradtan. Ő jó „feleség” volt. A stricije számomra is szimpatikusnak tűnt, nagydarab, kopasz srác, mosolygó intelligens szemekkel. Rajta láttam, hogy tudja, mit csinál, hiszen ez egy nagyon jól jövedelmező üzletág volt már akkor is, magas, adómentes nyereséget hozott. Ha valaki ügyesen csinálta. Ebben az időben a prostitúció, mint bűnözési forma szinte jelentéktelen volt, nemigen indult eljárás kerítés elkövetése miatt. Nyilván volt összefonódása az egésznek a szervezett bűnözéssel, de annak idején nem foglalkoztam a miértekkel.

 

Egyszer megkértem Józsefet, hogy meséljen kicsit a „munkájáról”, de azt a választ kaptam, hogy jobb, ha semmit sem tudok. Most már biztos vagyok benne, hogy ezt azért mondta, mert konkrétan neki sem volt fogalma semmiről. Kis hal, jelentéktelen katona volt. Ismerte a „szórakozóhelyek” tulajdonosát, neki tartozott beszámolással és körülbelül ennyi. Egyszer én is találkoztam a „nagyfőnökkel”. Tetszettem neki, meg is kérdezte Józsefet, hogy mennyit kér értem. Esetleg adna egy lovat… akkor viccesnek tűnt, sajnos néhány hónap alatt beláttam, hogy egyáltalán nem volt az. Engem nem adtak el, és nem is tartottam soha attól, hogy „beleszédülhetnék” efféle helyzetbe. De sok mindent hallottam.

A lányokat adták-vették, majd ezzel az adósság-kötelékkel magukhoz láncolták. Az összeget, amennyiért elkeltek, le kellett dolgozniuk. Láttam lányokat, akiket megtörtek, akiket feltétlen engedelmességre kényszerítettek. Zsuzsa is közéjük tartozott.

Zsuzsa úgymond az „utcai” és a szórakoztató iparban is tevékenykedett. Ő volt az, akin látszott, nagyon is látszott, hogy sok mindent el kellett szenvednie; a megaláztatást, a fizikai és lelki kínokat. Zsuzsát tárgyként kezelte a stricije. Befogta, megtörte, futtatta, és ha úgy tartotta kedve, hát meg is verte. Zsuzsa sosem tett rendőri feljelentést.

Egyszer, már Józseffel való kapcsolatom végén megkérdeztem Zsuzsától, hogy miért hagyja mindezt… azt válaszolta, felesleges lenne lépnie, hiszen rendőrök is járnak hozzá… Így sosem kért segítséget senkitől, és ha megkérdezték volna, akkor sem vallott volna a stricije ellen. Azt hiszem szerette… és félt…

József – házas ember lévén – minden alkalommal „kiszervezte” a légyottjainkat. Egyik ilyen alkalommal Zsuzsáékhoz mentünk… „ottalvásra”. Apró panellakásba léptem, ami tiszta volt, majdhogynem otthonos. A strici engedett be, Zsuzsa készülődött az esti műszakhoz. Megdöbbentem, amikor végül kilépett a kicsi fürdőszobából. Szeme alatt hatalmas ödéma, a haja egy foltban kiborotválva, azon egy szoros kötés… az ügyeleten láthatták el. Azt mondta, elesett. De a stricije hatalmasat nevetett, és elmondta, hogy ellátta az asszony baját. Úgy megverte, hogy Zsuzsának felrepedt a fejbőre, össze kellett varrni. A sírás kerülgetett és csak óvatosan mertem megkérdezni:

-Akkor ma nem mész dolgozni, ugye?

-Ugyan, kislány, miért ne mennék?  – válaszolta kedvesen Zsuzsa. – Gyere, nézd meg, ahogy dolgozom… táncolok neked!

Elmentem. Kör alakú színpad, középen egy rideg fémrúd, ezen pörgött a lány… bekötözött fejjel, karikás szemmel… mosolyogva, és csókot dobott nekem…

Zsuzsa éjjel táncolt, nappal utcán strichelt. Munkaruhában, vagyis egy szál rövidnadrágban. Eshetett az eső, vagy fújhatott a szél… Ő kint volt. Mindig, ugyanott. A futtatója pedig ott leselkedett a bokrok mögött, egy kényelmes, fűtött autóból. Figyelte a lányt és „gondoskodott a védelméről”. Zsuzsa már nem volt fiatal és hogy a megaláztatásokat elviselje, folyamatosan az alkoholhoz nyúlt. Nem válogathatott a partnerei közül… mert már rajta is meglátszott, hogy megtörte az élet.

 

Évek múlva, emlékszem, amikor nekem már gyerekeim voltak, újra találkoztam Vele. Akkor azt mondta, szeretné abbahagyni. Azt mondta, most egy kicsit jobb dolga van, mert az erőszakos stricijét „lekapcsolták” és most egy taxis „vigyáz rá”.

Nem tudom, Zsuzsának sikerült-e kitörnie. Remélem, hogy igen.

Sok mindent hallottam és láttam az alatt a néhány hónap alatt. Láttam, amint a bárba betévedt néhány ukrán „üzletember” megvillantotta a fegyverét, hallottam, hogy egy lány megszökött, de egy egész csapatot küldtek utána. Mert azt nem lehetett. Elfutni soha. Láttam, ahogy a diszkóban unatkozó fiatal lányokat behálózzák… modellkarriert ígérnek, sok pénzt, szerelmet…

Én szakítottam Józsival, miután beláttam, hogy Ő már nem fog megváltozni.

A lányokat sajnálom, sosem lettünk barátnők, azóta nem is hallottam felőlük, de valahol mégis azt érzem, az életem részei lettek. Láttam, hogy élnek, mennyit szenvednek, mindemellett olyan megvetés övezte őket, ami egy életre megbélyegez. Sokan nem fognak egyetérteni velem, de hiszem, hogy ezek a lányok áldozatok, nem pedig bűnözők. Hiszem, hogy minden egyes prostituált egy megerőszakolt nő, akinek kihasználják a női értékeit. Hogy mik ezek? A női önzetlenség, az önfeláldozás, a segítőkészség, a gyengédség… és még sorolhatnám.

 

Én sokkal inkább megvetem azt, aki miatt fennmaradhat ez a szakma. Azokat a férfiakat, akik úgy tekintenek a nemi aktusra, amit nekik akkor is szabad, ha a másik fél azt nem kívánja. Nekem a „kliens” az ellenszenves… és hogy ki Ő? Azt nem tudjuk meg, az homályban marad. Hiszen a prostitúció nem szereti a nyilvánosságot…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.