Novellák

Állásinterjú

Megosztás

Dolli sokáig egy piacvezető cégnél dolgozott főpénztárosi beosztásban, amikor a kirendeltség megszűnt, a lány hirtelen – dolgozó nőből – álláskereső lett. Viszonylag hamar elhelyezkedett, de arról a rövid, interjúkra járkálós időszakról maradt jó néhány emlékezetes pillanata:

 

„Korrektül hangzó, asszisztensi állásra pályáztam. Egy rövid, telefonos egyeztetést követően – a megbeszélt idő előtt 5 perccel – bejelentkeztem az adott cég portáján. Hivalkodó előtér, hosszú folyosó… kicsit félszegen követtem a recepciós lányt, aki túlzott magabiztossággal vezetett egy tágas terembe. Hat szék szolgált ülőhelyül, négy már foglalt volt. Leültem. Oldalra sandítottam és felmértem a többi jelentkezőt. Külsőre egyáltalán nem voltak megnyerőek, termettebb, magukra kevésbé adó lányok kuporogtak mellettem. Persze, a belső számít és a szorgalom – gondoltam magamban – és köhintettem egyet.

-Parancsolsz? – kérdezte az egyik lány.

-Bocsánat, semmi… csak a torkom… – szabadkoztam, majd ha már hozzám szóltak, hát megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. – Ti is az asszisztensi munka ügyében vagytok itt?

Szinte egyszerre bólintottak, arcukon nem titkolt véleménnyel, hogy egy gyengeelméjűvel van dolguk, hiszen egyértelmű volt miért várakoznak.

-És, mennyit vannak bent a delikvensek? – folytattam a faggatózást.

-Nem sokat, úgy 15 percet.

Hát az nem sok, hamar sorra kerülök – gondoltam. Mindazonáltal meggyőződésem volt, hogy negyed óra alatt felmérni, hogy alkalmas-e bárki is a munkakör betöltésére… lehetetlen vállalkozás. Vagyis pofára megy. Bevillant, hogy milyen pocsék fotót montíroztam az önéletrajzomra. Majd a többieket elnézve biztos lettem benne, hogy pont amiatt a félresikerült kép miatt ülök én most itt…

A hölgyemények bementek… kijöttek… szinte kiszórták őket, mint morzsát az ablakon. Én következtem, de utánam is vártak vagy hárman. Az ajtóból még visszanéztem rájuk, mind jelentéktelen külsejű, ezzel szemben kedves lánynak tűntek.

 

Az ajtón belépve egy kiválasztási bizottság fogadott. Két férfi és egy nő. Leültettek egy kényelmetlen székbe, majd kérték, hogy mondjak magamról pár szót. Én bele is vágtam, bemutatkoztam, majd amikor a korábbi beosztásaimról beszéltem, a nő közbevágott:

-Hogy vezeti le a feszültséget? – tudakolta sürgető hangsúllyal. Becsapósnak véltem a kérdést, úgyhogy óvatosan válaszoltam:

-Mindig elszámolok magamban tízig, ha feszült helyzetbe kerülök. Nem szeretek olyat mondani, amit később magam is megbánok.

A reakció elmaradt. Mármint mindennemű reakció. Nem volt elég, hogy a mondatom közepébe vágtak, még visszajelzést sem kapok… Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Amúgy is hideg, fagyos volt a légkör, úgy tűnt – egy szabályos stresszinterjúba csöppentem. Ezzel szemben – a velem szemben ülők sablonválaszokat vártak, egyáltalán nem érdekelte őket a kompetenciám, vagy a fizikai adottságaim.

Kihúztam magam és rendületlenül folytattam onnan, ahol korábban abba kellett hagynom. Az egyik férfi felemelte a fejét a papírokból és érdeklődve az arcomba nézett. Mosolygott. Valószínűleg az állhatatosságom tetszett meg neki, vagy, mert túlzottan lelkes voltam… fogalmam sincs. Ellenben a nő kizökkent.

-Maga mindig ilyen rámenős? – csattant fel.

Én váltig jó benyomást akartam kelteni, bár meg voltam győződve róla, hogy a spiné – ahogy beléptem – már eldöntötte, hogy elbukom. Én is biztos voltam abban, hogy bárhol szívesen dolgoznék, azonban ott, ahogy ilyen a bánásmód, garantáltan nem. De makacs lány vagyok, és már kíváncsi is lettem.

-Nem érzem magam tolakodónak, de igen, azt hiszen elég akaratos vagyok. – válaszoltam.

-Köszönöm, ennyi volt. – reagált a nő, és már intett, hogy mehetek.

Csakhogy mindkét úriember felemelte a tenyerét, jelezvén, hogy ők még nem végeztek. A hölgyike morcos képpel összecsapta a mappáját és karba font kézzel hátradőlt. Láttam, hogy innentől őt nem érdekli semmi, csak tűnjek el.

-Folytassa, kérem. – mondták, én pedig elsoroltam minden pozitív és negatív tulajdonságomat, hogy miért jelentkeztem az állásra, miért lennék jó munkaerő, és hogy mennyire könnyen beilleszkedem. Elmondtam, hogy hajlamos vagyok az iróniára, erős a jellemem, de ennek ellenére könnyen alkalmazkodom. Már majdnem nyeregben éreztem magam, amikor a bige megint közbeszólt:

-Mi lesz, ha nem ön mellett döntünk? Visszamászik az ablakon?

Hoppá, gondoltam magamban, ez már passzív agresszivitás… kínos helyzetbe akarnak hozni. Olyan lehetetlen kérdést kaptam, amire nehéz kedvesen, mégis nyíltan és őszintén válaszolni. Már nagyon bosszantott a nő hozzáállása, az elutasító hangneme, az arckifejezése. De én hittem magamban… és elszámoltam tízig…

-Természetesen elfogadom a döntésüket, bármi is legyen az. – válaszoltam higgadtan. – Hozzátenném, – habár úgy érzem magam jelenleg, mint egy bírósági tárgyaláson – látok reményt az együttműködésre.

-Hogy mi? – sziszegte a nő.

-Véleményem szerint egyenrangú felek vagyunk, Önnek Hölgyem joga van kérdéseket feltenni, nekem nyíltan válaszolni. – feleltem, de ekkor már éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége…

-Valóban, de részemről befejeztük. – vágta hozzám a nő lesajnálóan és felállt.

Rendben, nyugtáztam magamban, akkor ez tényleg ennyi volt… nem kapom meg az állást, de legalább a meglátásaimat elmondhattam. Kifelé menet még megcsaptak a nőszemély kemény szavai:

-Ez egy hallatlanul arrogáns, nagyképű csaj… – jelentette ki a férfiaknak.

De azok válasza sem maradt el… tisztán hallottam és rendkívül jól esett:

-Ugyan már szivi… csak okosabb volt nálad.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.