Novellák

Balatonparti gondolatok

Megosztás

Nyugodt, nyári délután volt, a Balaton partján álltam, ott, ahonnan belátni a távolt. Megint Rá gondoltam… eszembe jutott a szeme, a mosolya… hiányzott. Lassan beletörődtem. Elmúlt. Olyan fájó, olyan keserves volt az elmúlt néhány hónap, jólesett az a nyugalom… a csend. Körbenéztem, a békesség szinte átölelt. Minden összhangban volt… a fák, a víz, a kövek a parton. Olyan idillinek tűnt a környezet, szinte védelmezőnek. Beleolvadtam az egészbe, élveztem, ahogy egy apró szellő megsimogatja az arcom.

Nem vettem észre, hogy mikor támadt fel a szél, már csak arra lettem figyelmes, hogy az eddig háborítatlan víz hatalmas hullámokat vetett és dühödten csapkodni kezdte a köveket. Azok egy ideig gátat szabtak a tombolásnak, eltorlaszolták a parttól a Balaton haragját. Majd egy szempillantás alatt – iszonyatos erővel – kizúdultak a partra. A víz a lábam alatt hömpölygött, mindenem átáztatva. A pár perccel ezelőtti harmónia úgy szakadt félbe, mintha átvágták volna. Kétségbeesetten pásztáztam a domboldalt, hátha valahol menedékre lelek. A fák összehajoltak, egymásba kapaszkodtak… Egyre elhagyatottabbnak éreztem magam, a természet már nem font körül, már nem kímélt, már nem vigyázott rám. Elszigetelődtem.

Majd amilyen hirtelen jött a vihar, úgy tovább is állt… minden előzmény nélkül, egy szempillantás alatt. Nemcsak latyakot és hűvös levegőt hagyva maga után… kérdéseket is. Oly váratlanul változott az idő… a verőfényes, napsütötte délutánból sötét, ijesztő estelő lett… majd ismét felragyogott minden… A csend talán vihar előtti volt? Jelezte a közeledő veszedelmet? A nesztelenség, a harmónia átmeneti?  A lelkem is dúl-fúl… mint a Balaton… szitkozódva szakítja át a sorompókat. Majd a dühöm lecsendesül… szétárad bennem a nyugalom… vagy csak erőt gyűjtök, hogy újra leromboljam a kordonokat? A csend talán nem vihar előtti… talán inkább háború utáni… Arra szolgál, hogy legyen időm újra felállítani a barikádokat? Egy finom kis légáramlat ismét belekapott a hajamba… súgott, suttogott valamit… Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam meg… Szeretlek – rebegte, mint Ő egykor… Akkor világossá vált számomra, hogy semmi sem végleges, de ami igazán fontos, azt megőrizhetjük magunknak… a szívünkbe zárva.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.