Novellák

Betti és a varázscipő

Megosztás

Betti egy boldog kismama, aki néhány évvel ezelőtt még nem gondolta volna, hogy megtalálja a szerelmet. Kamaszkorában egy félénk, alacsony, kicsit duci lány volt, akit emiatt rendszeresen kigúnyoltak az osztálytársai. Az idő múlásával a teste pedig hiába nőiesedett – gátlásai miatt nem volt hajlandó erről tudomást venni. Hatalmas pólókat, egyszerű farmert és sportcipőt hordott a mindennapokban, megpróbált mindenhol szürke és észrevétlen maradni. Minden energiáját a munkájára összpontosította, 30 éves korára egy szoftverfejlesztő cég kiemelt munkatársa lett. Mivel távmunkában dolgozott, előfordult, hogy hetekig szinte ki sem mozdult otthona biztonságából. Édesanyja aggodalma évről évre nőtt, de hiába próbált meg a lánya lelkére beszélni, vagy programokat szervezni, Betti egyre magányosabb, egyre zárkózottabb lett. Az életét egy apró ajándék változtatta meg. Ez Betti története:

„Egyik reggel csengettek a bejárati ajtón, kinéztem, de nem áll előtte senki. Ellenben egy helyes kis csomagot tettek a lábtörlőmre. Anyukám ajándéka volt, megismertem a kézírását, mivel egy kísérőlevelet is kaptam. Azt írta, ez egy varázscipő, és ha felhúzom, meglátom magamban a királylányt. Először nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy bosszankodjak… édesanyám mindennapi aggódása kezdett teljesen kiborítani. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy én boldog vagyok – a munkám és a családom elegendő ehhez, ezen felül nincs szükségem semmire és senkire.
Néhány órácskát szemeztem a rózsaszín papírba bugyolált dobozzal. Csakhogy nem bírtam tovább, hajtott a kíváncsiság, ezért kibontottam. Egy aranyszínű, magas sarkú topánkát rejtett a csomag, díszes pántlikával. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek egy nagyot. Hogy én ezt felhúzzam? Kizárt. Meg sem tudnék állni benne, dülöngélnék, mint egy részeg kiskacsa. Azon kívül valószínűleg bele sem tudnám préselni a virgácsaimat, úgyhogy nem lesz itt semmiféle varázslat, vagy bűbáj. Félredobtam a csillogó csodát és visszatemetkeztem a munkába. A tekintetem azonban oda-odatévedt a magas sarkakra. Úgy láttam, a cipő engem néz, vonz… csábít. De én tiltakoztam, minden porcikámmal ellenkeztem. A káprázatos lábbeli azonban nem adta fel. Csak állt ott, karcsú lábakon, a napfény megcsillant az orrán… lassan sóvárogni kezdtem. Nem tudom, mivel igézett meg végül, talán a ragyogása édesgetett hozzá, de a bűvkörébe kerültem. Óvatosan felemeltem – arra gondoltam, ha nem simul a lábamra, elmúlik a mágia is, és én visszatérhetek a munkámhoz. Az előszobai tükörhöz léptem és belebújtam a varázslatos szandálkába. Simulékonynak bizonyult, olyan érzésem támadt, minta felhőkön lépkednék… meg sem inogtam, még csak nem is támolyogtam, amikor az első néhány apró, elővigyázatos lépést megtettem benne. Azt hittem, képzelgek, de mintha megváltoztam volna. Magasabb lettem, vékonyabb, kecsesebb… észre sem vettem, hogy már órák óta illegetem magam a tükör előtt. Hirtelen elszégyelltem magam. Érzéki csalódásnak estem áldozatául, csak hallucinálok… nem leszek én attól sem szebb, sem kívánatosabb, hogy felveszek egy ilyen cipőt. Aznapra bezártam egy szekrénybe és igyekeztem elfelejteni.
Másnap azonban már hajnalban felriadtam, fogalmam sincs, mit reméltem, de annyira hívogatottak a tűsarkak a gardróbból… annyira epekedtem utánuk… Újfent beleléptem a ragyogó csodákba. Nem álom, nem képzelődés… megint ínyemre volt a látvány… Magamat bámultam és billegettem magam szinte egész reggel. Majd másnap… majd harmadnap is. Szinte rituálévá vált, hogy előszedjem a sötétből a fénylő lábbelit és hagyjam, hogy az bearanyozza a napomat. Így telt el majdnem egy hónap, amikor az egyik reggeli szertartásom alatt megszólalt a csengő. Annyira meghökkentem – észre sem vettem, hogy egy falatnyi hálóingben és a gyönyörű cipőmben nyitottam ajtót. Egy fiatalember pillantottam meg, aki elismerően füttyentett egyet, amint kitártam a bejáratot. Rémesen röstelltem magam, alig győztem bocsánatot kérni a hiányos öltözékem miatt. De úgy tűnt, a férfi nem zavartatta magát, az egész alakomat végigfürkészve, mosolyogva jegyezte meg, hogy úgy tűnik, rossz helyre csengetett. Mint kiderült, a szomszédasszonyom unokája és csak a nagymamáját jött meglátogatni. Én még mindig pironkodva magamra kaptam egy köntöst, de a varázscipőt nem vettem le. Attól féltem, akkor elszáll az illúzió, megszűnik a káprázat…
De a fiúnak valami megcsillant a szemében. Ugyanolyan fénylően, ugyanolyan sugárzóan, mint a topánkám pántja.

 

Másnap reggel felrezzentem egy álomból… már nem a cipő után epekedtem. Minden gondolatom a tegnapi csodálatos szempár körül forgott. Szinte fájt a hiánya. Magam sem tudtam, hogy valóság volt-e a találkozás, vagy csak egy jelenés, de a vágyakozástól dolgozni sem tudtam. Abban bíztam, talán megint történik valami csoda, de már hiába vettem elő a varázscipőt, hiába tündökölt fényesen. A fiúnak a szeme csillogását nem tudta felülmúlni. Összeszorult a szívem, de erőt vettem magamon és becsöngettem a szomszéd lakásba. Az ismerős szempár ragyogott velem szemben… és pedig rájöttem, hogy nem kell ide boszorkányság, vagy varázsige… a csoda itt áll velem szemben és én többé nem érem be kevesebbel.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.