Novellák

Klaudia

Megosztás

Korán mentem férjhez, alig 20 évesen gyermekünk született. A férjem szinte kamaszként lett apa, imádták egymást a kislányával. Ez a majomszeretet akkor sem szűnt meg, amikor a lányunk felnőtt és a húszas évei elején férjhez ment. Jómagam szerettem mindkettőjüket, a családom volt a mindenem. Értük dolgoztam, értük éltem. Remek állásom volt, magas fizetésem, a pénzt pedig még fiatal koromban megtanultam ügyesen beosztani. Szép házunk volt, szép autónk, kényelmes életünk.

Soha sem fordult meg a fejemben, hogy ezt bármi felboríthatná.

Egy mammográfia vizsgálaton rendült meg először az életünk kifogástalanságába vetett hitem. Az orvosok gyanús, apró foltokat láttak a felvételeken, mire észbe kaptam, már egy kezelőben feküdtem, ahol szövetmintát vettek tőlem. Pár hét alatt lettem – egy egészségtől és energiától majd kicsattanó asszonyból – daganatos beteg.

Az első sokk után összeültünk mi, hárman… és megbeszéltünk mindent. Én elmondtam, amiről az onkológusom olyan készségesen és őszintén tájékoztatott. Hogy a műtétet követően kemoterápiákra kell járnom, hogy még nem tudjuk, mennyit kapok, de erős a szervezetem, le tudom győzni a betegséget. A lányom könnyek közt biztosított a támogatásáról, a férjem pedig mindvégig a kezem szorongatta. Akkor egy percig sem éreztem magam egyedül, hiszen volt egy csodálatos családom, akikért mindig mindent megtettem, úgy éreztem, semmi sem állhat a gyógyulásom útjába. A férjem átvállalta a házimunkák jelentős részét, a lányom pedig felajánlotta, hogy egészséges ételeket főz és felolvas az ágyamnál, mellettem lesz a szükségben, amikor az apja esetleg nem ér rá.

De az élet más lapokat osztott.

Ahogy teltek a hónapok, és én egyre gyengébb, egyre fáradtabb lettem… úgy sodródott el mellőlem a férjem… egyre távolabbra. Talán a kendők taszították, amit a kopaszságom miatt hordtam, talán a sovány testem, az esetlen madárcsontok… nem tudom. Egy idő után azt vettem észre, hogy nincs kihez hozzábújni, hogy a házimunkát már nem tudja, vagy akarja megoldani. Egy bejárónőt kaptam magam mellé, aki nemcsak takarított, hanem a kezelések után megigazította a párnámat, teát főzött, ételt készített. Mert mondanom sem kell, a lányomat is egyre ritkábban láttam. Amikor a kúrák között jobban voltam, én látogattam meg őket otthonukban, gyakran egy tálca süteménnyel, amit majdhogynem véres verejtékem árán dobtam össze. Nem akartam gyengének látszani, nem panaszkodtam, csak a gyógyulásra koncentráltam és elfogadtam, hogy mindenki éli a maga életét. Hisz még mindig egy család vagyunk… csak most egy kicsit ápolásra szorul a kapcsolatunk.

Nagyon sokáig kitartottam ezzel a szemlélettel, de eljött az a pont, amikor elfogyott a cérna, és az én szeretteim is kimutatták a foguk fehérjét.

A férjem nem csalt meg… de elhidegült, szinte éreztem az undorát. A lányom ráébredt, hogy ha nem dolgozom, nem keresek jól, így a pénzcsap is befagyott. Az én egy szem gyermekem teljesen elfordult tőlem, és az a régi majomszeretet, amit az apja irányában érzett, ismét felerősödött.

Hogy ők miről beszélgettem a hátam mögött, nem tudom… én csak annyit észleltem – már a 11. kezelésem után – hogy alig látom őket, ők viszont szinte mindig együtt vannak.

Egy kora nyári reggel odaléptek az ágyamhoz és jelezték, hogy most két hétig még ennyit sem lesznek velem, mint ez idáig. Ugyanis a betegségem kikészítette az idegeiket, úgyhogy pihenés gyanánt részt vesznek egy Karib-tengeri hajóúton. Emlékszem, hogy mély levegőt vettem és minden erőmmel azon voltam, hogy az elmúlt két és fél évtized csodálatos pillanatait felidézzem. Szükségem volt rá, mert üvölteni tudtam volna. Rá kellett ébrednem, hogy velem senki sem törődik ebben a családban, valószínűleg túl sokat nem is jelentettem nekik soha. De jó voltam, mert ügyesen vezettem a háztartást, sokat kerestem és mindent vágyukat teljesítettem. Én mindenem nekik adtam.

Betegen, magatehetetlenül már nem értem semmit, nem volt rám szükségük.

Hiába kértem őket, hogy halasszák el a nyaralást, kész tények elé állítottak, a hajóút ugyanis előre kifizették. A férjem finanszírozta.

Két nap múlva ott maradtam a teljesen üres házban, mert a családom olyan messzire menekült tőlem, amennyire fizikailag csak lehetséges.

Nehéz hetek voltak, én pedig azt hittem, ha vége a nyaralásnak, minden jobbra fordul majd. Nagyon vártam őket vissza, minden erőmmel azon voltam, hogy megkeményedjek.

A végső csapásra álmomban sem számítottam.

A férjem már nem jött haza… a lányomhoz költözött, és mint kiderült, már az utazás előtt gondoskodott a zökkenőmentes átcuccolásról.

A gyermekem egy brossurát hozott ajándékba. Nem apró kincseket az utazásról, vagy szuveníreket. Egy hospice ellátásról szóló katalógust kaptam. A lányom kiválasztotta nekem azt a helyet, ahol meghalhatok.

Nem tudtam mit mondani, reszkető kézzel elvettem a felém nyújtott papírokat, és megkértem egyetlen csemetémet, hogy hagyja el a házam. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet.

De még aznap este megjelent a férjem. Ártatlan ábrázattal, szánakozó tekintettel közölte, hogy szeretne elválni, mert nem tudja tovább figyelemmel kísérni a leépülésem. Tőle is kaptam egy köteg „olvasmányt”, jogász által megfogalmazott kérelmet, valamint a vagyon megosztására vonatkozó feltételeket. Normál reakció lett volna, ha abban a pillanatban összeomlok… mégsem ez történt. Amikor beleolvastam az iratokba, rádöbbentem, hogy ki akarnak semmizni. A ház, az autó, a bankszámla… szinte mindent magának követelt a férjem, csak annyit hagyott volna meg, amiből éppen „kijön egy haldoklás”. Megráztam magam. Dehogyis haldoklom.

Néhány napom azzal telt, hogy alaposan kisírtam magam. Annyi fájdalom és mérhetetlen mennyiségű harag, csalódottság gyűlt bennem össze, hogy 72 óra kellett a „megtisztuláshoz”. Amikor végre világossá vált a helyzetem, egyszerűen csak megfogtam a saját kezem és megbeszéltem magammal, hogy most szépen kivezetem magam ebből a sötét alagútból.

A megújulásnak ezen a része érdekes módon sokkal könnyebb volt és felemelőbb, mint azt korábban reméltem.

Ügyvédet fogadtam, aki már az első fél órában megnyugtatott, hogy a házastársam által átadott tervezet nevetséges, ha pedig egy női bírót fogok ki, akár alaposan meg is kopaszthatom a férjemet. Kértem néhány nap gondolkodási időt, azon praktikus okból kifolyólag is, hogy ennyit kellett várnom a legfrissebb CT eredményemre. Amikor pedig kézhez kaptam az onkológián a hivatalos leletemet – miszerint tünetmentes vagyok – döntöttem.  Elválok. Nem azért, mert rá akartak kényszeríteni, hanem azért, mert én így szeretném.

A lányom csalódott volt, amikor megtudta, hogy mégsem fogok egyhamar elpatkolni. Amikor pedig végre kimondták a válásomat és az édesapja csak a csillogó sportautóját tarthatta meg, némi kézpénzzel – egyenesen meggyűlölt. Azt nem mondhatom, hogy nem fájt az árulásuk. Azt sem, hogy most sem fáj. De olyan szabadnak éreztem magam abban az időben, mint még soha. Már nem kellett hazarohannom egy kemény munkanap után, hogy megfőzzek a családomnak és tisztára vakarjam a lakást… már nem kellett hajnalig vasalnom és mosnom, hogy másnak legyen tiszta ruhája… már nem kellett spórolnom sem – főleg nem magamon – hogy másnak márkás autót, telefont, órát… stb. vegyek. Végre megtehettem, hogy munka után beüljek egy kávézóba néhány régi és új baráttal, hogy hétvégén – ha úgy tetszik – egész nap pizsamában flangáljak a házban, pizzát rendeljek és sorozatokat nézzek… és végre megtehettem, hogy befizessem magam egy hosszú, Karib-tengeri hajóútra.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.