Novellák

Marika

Megosztás

Marika 50 év körüli nő. Az arca sápadt és beesett, alig nyomhat 45 kilót. Marika végstádiumban van. Egyszerű élete volt, gyerekei nincsenek, szülei fogják végigkísérni ezen a rögös úton. Sosem ment férjhez, mert van, hogy az ember csak egyszer tud szeretni egész életében… többé soha. Ez Marika története:

„ – Marika vagyok, és gyakorlatilag haldoklom. Volt egy hónap az életemben, csodálatos 30 nap, amire úgy emlékezem, mint a legfontosabbra, ami valaha is történt velem. Egyszer, életemben először és utoljára – szerelmes voltam.
Húsz éves lehettem, pár nappal az érettségi után elutaztunk a szüleimmel az akkori Németországba. Anyukám gyerekkori barátnője lakott ott a férjével, egy gyönyörű falusi házban. Már a vonatról leszállva megpillantottam egy jóképű, magas fiatalembert, ahogy a kerékpárját tolta a vasútállomás mellett. Egymásra mosolyogtunk, ő biccentett is, majd a biciklire ugrott és elkerekezett. Csak később tudtam meg, hogy csendben, óvatosan mögöttünk maradt, miközben mi – a nehéz bőröndökkel – vendéglátóink házához bandukoltunk. Az első napokban nem is találkoztunk. A harmadik nap estéjén a hatalmas fákkal övezett kertben grilleztünk, amikor halk csilingelésre lettem figyelmes. A fiú a kerítés előtt állt, a lemenő nap hátulról megvilágította az arcát. Az ajkai gyönyörűek voltak, a bőre napbarnított, a szemei pedig úgy csillogtak, mint két hatalmas gyémánt. Nem tudom, hogy amit akkor éreztem – az szerelem volt-e, abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Egy kicsit ismertem a nyelvet, általános iskolában nyolc évig próbálták belénk verni az alapokat. Sétálni mentem a fiúval a közeli tóhoz. Csak késő este kerültem elő, mert a nyelvi nehézségek ellenére tökéletes összhangban voltunk.

A németországi barátaink nem ismerték az ismeretlen, kerékpáros fiatalembert, és hiába kérdeztem meg tőle jómagam is, hogy merre lakik, mi a címe… nem volt hajlandó elárulni. Akkor egy kék szalag volt a hajamban, azt a kezére kötöttem és megígértettem vele, hogy még találkozni fogunk. Elszomorított a titkolózása, de elfogadtam, mert szerettem az első pillanattól fogva.
Ő pedig másnap is eljött… majd a rá következő napon is… csak csilingelt a biciklijével és én már rohantam hozzá… Olyan hamar elszaladt az az egy hónap, hogy észre sem vettem.

 

A visszautazásunk napján is vártam rá… az ablakból lestem, hogy megjelenjen a kerékpárjával, megragadja a kezem és magához húzzon, úgy, mint ahogy azt azokban hetekben tette nap, mint nap. De nem jött. Én remegő kezekkel pakoltam a bőröndöm, percenként kilesve a függönyön, nehogy elszalasszam. Vártam a vonatállomáson is, még a vonat koszos ablakaira is rátapadtam… talán lekéste az indulást… talán közbejött valami…
Először megijedtem, a szívem a torkomban dobogott, ahogy a szerelvény egyre csak távolodott a perontól. Zokogtam… vigasztalhatatlanul. Pár óra múlva csalódottságot, majd haragot, majd újra szerelmet éreztem. Nem akartam elveszíteni a fiút, hiszen bármi is történt, szerettem. Nagyon-nagyon szerettem.
Hazaérkezésünk után az volt az első dolgom, hogy felvettem a kapcsolatot a németországi ismerőseinkkel, számtalan üzenetet hagyva a fiúnak. De csupán azt a választ kaptam, hogy az óta nem is látták – sem őt, sem a kerékpárját.
Kétségbe estem… még nem volt internet, még nem volt mobiltelefon… a címét se tudtam… csak a nevét. Ha egyáltalán úgy hívták. Csak vártam, hátha egyszer levelet kapok, vagy csoda történik, és meghallom az ablakom alatt azt a halk, csilingelő hangot, amit minden este – ott kint, a messze Németországban. Álmomban ismét átölelt, a fülembe súgta, hogy ich liebe dich… és olyan szorosan fogta a kezem, hogy az szinte fájt. A hiánya és a tehetetlenség majdhogynem megbetegített, csak a szüleimnek köszönhetem, hogy valahogy talpra tudtam állni. A szerelmi bánat okozta reményvesztettség pedig lassacskán enyhült.
Teltek a hetek, múltak a hónapok, az évek… a gyönyörű fiatal férfi arcvonásai pedig elhomályosodtak az emlékeimben. Már nem hallottam a hangját, a nevetését… nem vártam a kapu előtt ácsorogva. Kezdtem elfelejteni.
A német barátaink többször meglátogattak minket idehaza, gyakran telefonáltak is, de a fiút… azt sosem említették. Mintha nem is létezett volna.

Egy hideg, esős őszi napon megint felhívták édesanyám, aki a kagylót szorongatva tétován hallgatta őket, egyik lábáról, a másikra állva. Láttam rajta, hogy valami baj van. Nem tudom miért, de azonnal tudtam, hogy kiről lehet szó. Anyu letette a telefont, két kezemet lágyan megmarkolva leültetett egy székre. Csendben, szinte monoton hangon elmondta, amit a német barátainktól megtudott. Néhány hete, a kis német falu melletti tóban találtak egy holttestet és egy kerékpárt. Egy ideig nem tudták azonosítani, mert olyan régóta a víz mélyén hevert. Kiderült, hogy a halott egy hajléktalan család egyetlen gyermeke volt, egy húsz éves fiú, aki biciklivel járta a falvakat, alkalmi munkákat vállalva. A kis család egy átmeneti szálláson húzta meg magát, ami alig két kilométerre volt attól a háztól, ahol azt az egy hónapot töltöttük. A gyászoló szülők azt mondták a rendőröknek, hogy a fiúk a halála előtti hetekben minden reggel elköszönt tőlük és kerékpárjával nekivágott a világnak. Azt mondták, a gyermekük furcsán viselkedett, egyszerre tűnt boldognak és szomorúnak. Aztán egyik reggel elment… és soha többé nem látták. Nem hagyott búcsúlevelet, sem jelet… A helyszínelők is csak egy szokatlant észleltek, egy kék szalagot… aminek egyik végét a karjára, a másik végét a bicikli kerekéhez kötötték. De idegenkezűségnek semmi nyoma.
Tudtam… és anyukám is tudta, hogy a fiú öngyilkos lett. Pedig én nem bántam volna, hogy nincs otthona, hogy nincs semmije… csak az a kerékpár, amit magával vitt a sírba. Én szerettem őt… azt hiszem mindig is szeretni fogom. Pedig már nem emlékszem az arcára, a hangjára… talán a nevét sem tudom…
De a mai napig, ha meghallok egy biciklicsengőt… azt a csendes, csilingelő hangot… parányit összerezzenek.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.