Egy kis személyes...

Egy hosszú év emlékére

Megosztás

Ma kibontok egy csomagot… néhány emlék van benne. Kibontom, mert szükségem van rájuk.

Az én agyam pesszimista, túl sok rossz emléket tárol… ezek a doboz legaljára kerültek, egy süllyesztőbe… Eltemetni nem lehet őket, nem is akarom… hiszen mindegyik egy lépcsőfok, amikre rálépek, imbolygok… de mégiscsak felfelé vezetnek.

Itt vannak, kicsit leporolom őket. Azt mondják, idővel megszépülnek. De miért is lenne erre szükség? Ez olyan, mintha felül akarnánk írni a valóságot. Ezek megtörténtek velem. Velünk. Együtt éltük át őket, berögzültek a fejembe… így jók, ahogy vannak.

Reggel van, iszom a kávét. Lassan kortyolom. Eszembe jut, hogy Te feketén szeretted. Csinálok egy másikat, úgy kortyolok belé, ahogy Te is tetted. De ez így olyan keserű… felhígítom, megédesítem. Kavarog a tej és olvad a cukor… ennek már más az íze, más az illata. Figyelem a kávét. Ezt nemrég tanultam… tőled. A figyelmet. Figyelek magamra, ahogy figyeltem rád is.

Kutatok a dobozban, de egy-egy emlék kicsúszik a kezemből. Csak egy részét tudom megmenteni, és minél jobban erőlködöm, annál kisebb darabja marad nálam. Ezek a képtöredékek sok érzést váltanak ki belőlem, de mindig mást… mintha állandóan változnának, mintha kopnának…

Emlékszem, ahogy tévét nézed, de úgy tűnik, nem is látod… máshol jársz. Oldalról rád sandítok, a körmödet piszkálod. Mint minden emlékem, ez is egy helyhez kötött. Emlékszem a fotelre, amiben ültünk, a melegre, amit a radiátor ontott magából. Erre emlékszem… és a szomorú arcodra.

Elveszítettelek… téged, akit a legerősebbnek láttalak… szinte hallhatatlannak.

Egy ideje védtelen vagyok és kifosztott. Ezek az érzések minden nap a földhöz vágnak. Főleg reggelente, az álmok után, mintha megint elmentél volna… mintha én is kicsit meghaltam volna. Beszélek hozzád, ez talán segít, talán elcsendesedik a külvilág, talán engedi, hogy felé forduljak. Nem akarok gyengének látszani, de nagy rajtam a nyomás. A banalitások csak feldühítenek, gyűlölöm azokat, akik kimondják őket. Te nem akartad megmondani, hogy mit tegyek. Olyannak láttál, amilyen vagyok. Megóvtál és összeraktál, feltétel nélkül szerettél.

Most magamat is siratom. A könnyek talán tisztítanak, talán erősítenek és segítenek szembenézni a dolgokkal. Már nem egészen az vagyok, akit itthagytál. Egy részemet jobban megmutatom… azt a sértődött gyermeket, aki az elveszett labdája után kiabál.

Ma letelik a gyászév, le kellene vetnem lelkem fekete ruháját… de nem akarom… olyan meztelen lennék nélküle. Eddig védelmezett, kímélt azáltal. hogy megmutatta: fáj.

Ha ma kérhetnék valamit, csak egyetlen egyet… azt kívánnám, hogy legyek újra gyerek, csak egy kicsit… ma erre lenne szükségem. De már nem lehetek… és a legfájdalmasabb szó, ami ma létezik, az, hogy soha. Soha sem leszek már senki gyermeke.

A gyász az enyém… egy egész fájdalomtenger… csak remélem, hogy könnyebb lesz, ha adhatok belőle… egy-egy cseppet… neked is…

Szeretlek Anyukám.

3 thoughts on “Egy hosszú év emlékére

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.