Egy kis személyes...

Előszó

Megosztás

Megint azzal kezdeném, mint mindig:

Ez az iromány csupán a fantázia szüleménye. Bár az érzések valódiak, az ezek kifejezésére megalkotott szereplők, azok nevei és jelleme pusztán a képzelet szülöttei. Ha bárki magára ismer, az csak a véletlen műve lehet, csupán egy akaratlan egyezés… és különben is, akinek nem inge… J

Olyan meséket, sztorikat talál itt a kedves olvasó, melyek nem csak egy konkrét betegséghez köthetők. Hanem akár egészséges emberekhez is. Van, ami a környezetemben zajlott, vagy akár velem történt meg… némelyik pedig talán nem is igaz, csak egy mendemonda… ezt mindenkinek a fantáziájára bízom.

Néha előfordul velem – talán manapság gyakrabban is – hogy érthetetlen és kellemetlen helyzetbe kerülök. Sokszor a – daganatos megbetegedésem miatt kapott – kemoterápia egyik mellékhatásaként elszenvedett hajhullás miatt. Nem kell félreérteni, nem arról van szó, hogy foltos fejjel, néhány szál hajat oldalra fésülve közlekedem. Igenis adok magamra, kifejezetten drága parókákat hordok. Előfordul, hogy észre sem veszik a „csalást”, ha pedig tisztában vannak vele, inkább dicséreteket kapok a természetességük miatt. Csak ebben is, mint minden másban, vannak kivételek.

Nyilvánvalóan nem csak engem érint a probléma, rajtam kívül még sok-sok száz és ezer NŐnek kell a mindennapjaiban megküzdenie sztereotípiákkal, előítéletekkel. Ami persze nem könnyű, hiszen idézzük vissza a legutóbb látott, daganatos betegekről, netán nőkről szóló filmeket. Hogy a legegyszerűbb valakiről érzékeltetni, hogy beteg és valamilyen kezelésre jár? Hát persze, hogy nincs szemöldöke, netán szempillája sem… fején pedig egy kemoterápiás kendő. Szeme alatt fekete karikák, az arca beesett és még véletlenül sem hagyja el egyetlen mosoly sem a száját. Igen, van ilyen… a végstádiumban lévő betegeknél, akik már nem akarnak és nem is képesek azzal foglalkozni, hogy mit üzenjenek a külvilágnak. Tudom, miről beszélek. Édesanyám alig egy éve hunyt el, de még a végső leépülése előtti időszakban is csinos volt, ha megjelent valahol. Nem számított, hogy egy éve van hátra… vagy fél… akkor is Anya és NŐ maradt. Egy büszke asszony.

Igen, sokan vagyunk, akiket bármennyire is megviseltek a kemoterápiát követő napok, mégis derűsen és magabiztosan lépünk ki lakásunk ajtaján. Nők, akik akkor is NŐK maradnak, ha a betegség megtöri őket. Sajnos vannak, akik másként vélekednek. Akiknek – ha tudomásukra jut, hogy megbetegedtünk – már csak a gyengébbet látják bennünk. Akibe bele lehet rúgni. Akit meg lehet alázni. Vannak emberek, akik szinte szégyenkezve kapják el a fejüket, vagy gúnyos megjegyzéseket tesznek, ha észreveszik a parókát a fejünkön, vagy a karunkon lévő sérüléseket, egyéb mellékhatásokat. Én sosem akartam titkolni, hogy min megyek keresztül. Különböző színű és hosszúságú parókákat hordok a mai napig, még a közösségi oldalakon is váltogatom őket. Hiszem, hogy nincs szégyellnivalóm. Hiszem, hogy szégyellnie annak kell magát, aki bátorítás helyett bánt, együttérzés helyett elutasít.

De nem csak kemoterápiás kezelések következtében változik meg a testünk, akadnak más betegségek, amik szintén megváltoztatják az önképünket, elbátortalanítanak. Ennek következményeként nem tudunk – vagy legalábbis nagyon nehéz megfelelni magunknak, a családunknak, a munkahelyünkön.

Nekem szerencsére túl sok problémám nem adódott a munkahelyemen emiatt. Minden bizonnyal ez annak is tulajdonítható, hogy már az elején tisztáztam az alapokat.  Nem titkolóztam, jeleztem a környezetemnek jó előre az állapotomat, és azt is, hogy elvárok emiatt egy bizonyos fajta pozitív megkülönböztetést. Mert mások miatt nem akartam kellemetlenül érezni magam. Dacosan, sőt sokszor agresszívan reagáltam, ha ennek ellenére valami mégsem tetszett. Példának okáért, ha olyan hangnemben szóltak hozzám, amit sértőnek éreztem… csípőből tüzeltem – fikarcnyi lelkiismeret furdalás nélkül. Vagy érkezett egy félreérthető belső levél, netalán számonkérés, határidős munka… ezeket sem vettem magamra. Permanensen pikírt módon viselkedtem, elérve azt, hogy még véletlenül se merjenek legközelebb ilyesformán viselkedni. Általában sikerült, bár több olyan kolléganőm is volt, aki ennek ellenére néha bepróbálkozott. De a falat egyszer sem sikerült lerombolniuk, olyan kemény és éles kövekből raktam ki magam köré.

Otthon. Ebbe a szóba sok minden belefér, nekem mindig azt a menedéket jelentette, ahol nyugodtan önmagam lehettem, ahol szerettek, ahol biztonságban voltam.  Ez pedig nem biztos, hogy éppen az a hely, az a lakás volt, ahol álomra hajtottam a fejem. Például, amikor elköltöztem a szüleimtől egy albérletbe – az akkori párommal – anyukámhoz mindig hazatértem, az albérletbe pedig csak vissza. Még akkor is az volt az otthonom, amikor férjhez mentem. Ez csak akkor változott meg, amikor anyu és apu elváltak, anyu pedig új „apukát” hozott a helyére. Attól a pillanattól kezdve én már csak odamentem, a ház, ahol felnőttem, megszűnt az otthonomnak lenni. Pedig az épület semmit sem változott… csak én… Akkor döbbentem rá, hogy hiába élek házasságban, hiába vannak rokonaim… barátaim… már sehol sem vagyok otthon.

Nagyon hosszú út vezetett el odáig, hogy arra ráleljek, egy válás és egyéb küzdelmek sora. De sikerült.

Most otthon vagyok. Szeretetben, nyugalomban, biztonságban. Számomra ezek mindig fontos érzések, de amikor valaki beteg lesz, a legfontosabbá válnak. Már nem kell az izgalom, a kaland… meglepetésekre sincs szükség… Sok mindenről lemondunk, de helyette kapunk mást… más értékeket. És az is kiderül, kikre számíthatunk. Én otthon vagyok, ha a férjem mellé bújhatok az ágyban, a kanapén, vagy egy orvosi rendelő kemény műanyagszékén ülve. Otthon vagyok, ha a fiaim átölelnek és csókot nyomnak a kobakomra. És akkor is otthon vagyok, ha tőlük messze, egy korházi ágyon fekszem, mert tudom, hogy csak kérnem kell, és mellettem vannak. Hogy rájuk számíthatok, semmit sem kell egyedül csinálnom, csak ha kifejezetten ragaszkodom hozzá. Vagyis mondhatom, hogy már akkor felvértezve álltam a betegséggel szemben, amikor az hadat üzent. Így sem volt könnyű, és most sem az… de mégis szerencsésnek tudhatom magam. Sajnos találkoztam olyan betegekkel, akiknek nem csak a rosszindulatú daganattal kellett megküzdeniük. Ismerek lányokat, asszonyokat, férfiakat is, akik – miután megtudták, hogy rákosak – éppen azokkal kerültek szembe, akikre támaszkodhattak volna. Akik nem csak az egészségüket veszítették el, hanem azt az érzést is, hogy otthon vannak.

A betegség következtében az értékrendünk is némiképp megváltozhat. Azok, amik korábban fontosnak számítottak, mellékvágányra kerülnek – értéktelen dolgok, általában apróságok pedig egyre lényegesebbé. Apróságok, melyek csak akkor tűntek semmiségnek, amíg lelkünk süllyesztőjében hevertek. Sok mindenre gondolok most… Beszélhetnék közhelyekről, hogy örüljünk a napsütésnek, egy finom ételnek, adjunk hálát minden napnak… stb. Nem erről van szó. Ezek alapvető értékek, és azt vagy megtanulta már valaki megbecsülni, vagy nem. Ezen egy tragédia, vagy betegség sem tud jelentősen változtatni. Úgy vélem, ha rákényszerülünk, megtanulunk figyelni. Jeleket veszünk észre, akár magunkban, akár mások viselkedésében. Talán mert több időnk van… talán mert érzékenyebbé válunk…

Értelemszerűen mindenki átmegy élete során több apró átalakuláson, ezeket zömmel egy eseményhez vagy egy sorscsapáshoz köti. Néha azonban tényleg csak figyel… és meglát…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.