Egy kis személyes...

Kicsién

Megosztás

A minap igen érdekes oldalról közelítette meg a pszichológusom a problémáimat. A foglalkozás alkalmával többször is feltette a kérdést, hogy a bennem élő gyermeknek most mire lenne szüksége? Rövid gondolkodás után a figyelmet és a bizalmat neveztem meg, de egy kis idő múlva több minden is felmerült bennem a témával kapcsolatban.

Olvastam valahol, hogy a belső gyermeki énünk kihat a felnőtt életünkre, irányítja a viselkedésünket, és amit nem kaptunk meg gyermekként, azt felnőttként megadhatjuk magunknak. Utánanéztem, és láttam, hogy vannak erre épülő „belső gyermek terápiák”, hogy ez egy komoly téma, mely magában foglalja a tudatszintek vizsgálatát és a gyermeki fejlődés szakaszait, ami által rájövünk, hogy hol sebesült meg a mi „belső gyermekünk”.

Nyilván nincs tökéletes gyermekkor, tökéletes szülők sincsenek – és nem is akarok abba a hibába esni, hogy a szüleimet vonjam felelősségre a gyermekkoromban elszenvedett sérelmeim miatt.

Elolvastam ezt-azt, de nem tisztem az elméleti elemek értelmezése, ezt meghagyom a szakembereknek. Viszont megpróbálom megfogalmazni a saját élményeimet, hátha ezáltal kicsit közelebb kerülhetek ahhoz a kicsi énemhez.

Amikor elolvastam az arra vonatkozó „irodalmat”, hogy hogyan ismerhető fel, ha sérült a bennem lévő gyermek, valahol megkönnyebbültem. Néhány pontját abszolút magaménak éreztem, például, hogy sokat aggodalmaskodom, nehezen döntök, félek a változásoktól és attól, hogy hibázhatok. Ezzel együtt kellemes felismerés volt számomra az is, hogy néhány „tünet” abszolút jellemző volt az úgy 10 évvel ezelőtti énemre – de ezeket mára már leküzdöttem. Mondjuk, hogy nem próbálok meg túlteljesíteni, nem tartom magam másoknál alacsonyabb rendűnek, már nem tudok és akarok szeretni sajnálatból és jól elvagyok egyedül is.

A betegségem miatt több lehetőséget kaptam a befelé fordulásra, egyrészt mert több időt töltöttem el magammal, másrészt akarva-akaratlanul is segítséghez jutottam. Azt nem hiszem, hogy kisgyermekként nem kaptam meg mindent a szüleimtől, ami normál esetben járt volna, de az tény, hogy sohasem éreztem magam túl közel sem édesanyámhoz, sem édesapámhoz. Nyilván az is probléma, hogy apu még azelőtt meghalt, mielőtt helyrehozhattam volna a kapcsolatunkat, és anyu is sok választ vitt magával a

sírba.

A betegségem egyrészt megerősített, ám sok tekintetben visszavetett. Arra gondolok, hogy a terápiák miatti kiszolgáltatottság elvette tőlem az irányítás és az önállóság lehetőségét, azonban segített felismerni, hogy mennyi erő lakozik bennem és ennek tudatában fokozódott az az érzés, hogy a magam ritmusában képes leszek visszavenni az „kormányzást”.

Sajnos elég lassú ez a fejlődés, még küzdök önmagam elfogadásával. Nyilván a gyermekkoromra vetíthető vissza a mástól való függőségem kialakítása (ez megmutatkozik például abban is, hogy egy ideje nem vezetek, holott van jogosítványom), vagy a kontrollmániám. Bizalmatlan vagyok a világgal szemben, úgy élem meg, hogy egy veszélyes hellyé vált, ami miatt falakat építettem magam köré mintha csak az mögött lehetnék biztonságban. Az eszemmel tudom, hogy az ellenőrzés nem jelent mindjárt biztonságot, a rögeszméim hangoztatása sem egyenlő a gondoskodással, azonban nehéz ezt beépíteni a gyakorlatba is.

 

De rá lehet „húzni” mindent a gyermekkorban elszenvedett sérelmekre? Én fiatalon kerültem bele egy házasságba és sok idő kellett ahhoz, hogy felismerjem mire is használtak, hogy olyan ember mellett éltem, aki függőségben szenvedett és csak a szükségleteinek kielégítésére, a saját egójának megerősítésére voltam hivatott. Vissza tudom-e odáig vezetni a problémáimat, hogy én is csak véletlenül fogantam meg, hogy anyu gyermekfejjel esett teherbe és olyan házasságba kényszerült, ami nem két ember kölcsönös tiszteletén és szeretetén alapult?

Önmagunkat csak felnőtt fejjel tudjuk megismerni, nevelni… sőt van, akinek nagyon lassan fejlődik ki az érzelmi intelligenciája. Én a rossz házasságom legvégén voltam képes először kimutatni, megnevezni, és kifejezni a valódi érzéseimet.

Ha visszagondolok arra, hogy gyermekként milyen álmaim voltak… hát nem egy jó állás, jó kocsi vagy temérdek pénz jut eszembe. Egy kép él bennem egy tökéletes családról, ahol mindennapos a vidámság és a megértés. Nem harmóniában nőttem fel, így gyermekként felnőtt akartam lenni, döntéseket hozni és harmóniát teremteni.

Ha most visszakanyarodom az eredeti kérdésre, hogy mire lenne most szüksége a gyermeki énemnek, már fel tudom sorolni: őszinteségre, tabuk nélküli életre, lehetőségre az elfojtott problémák kibeszéléséhez, a falak ledöntésére, és nem utolsósorban az édesanyám nyújtotta biztonságra és szeretetre. Na, ezt hogy adom meg magamnak?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.