Egy kis személyes...

Kincseim!

Megosztás

Tudom, elég ömlengős a megszólítás, de valóban azt érzem, hogy Ti vagytok számomra a legdrágábbak, és ez természetes. Készüljetek fel, hogy az egész oldalt ehhez hasonló szentimentális, csöpögős gondolattokkal töltöttem meg.

 

Kezdhetném azzal, hogy általatok lettem az, aki… hiszen miközben Titeket neveltetek rengeteget fejlődtem (igazából felnőttem) én is. Sorolhatnám, hogy mi mindent tanultam Tőletek, de szerintem már annyiszor hallottátok… egy valamit mégiscsak szeretnék kiemelni: ez pedig a bátorság. Mert Ti megtanítottatok arra, hogy ne féljek kimutatni, ha valami fáj.

 

Mindketten egyformán fontosak vagytok számomra, még akkor is, ha Téged, Kicsifiam „hátra kellett hagyjalak”.

A mai napig nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e, hogy engedtelek Édesapádnál felnőni, sokszor azt érzem, talán jobban kellett volna küzdenem.

Minden nap megkérdezem, hogy haragszol-e rám, tudom, Te ezt nem hallod, talán nem is érzed… de jól van ez így, ez maradjon az én fájdalmam. Csak annyit szeretnék, hogy tudd, lélekben mindig ott voltam melletted, ha nem is hallottad a hangom, tudd, hogy minden este Te voltál az utolsó gondolatom, mielőtt álomra hajtottam a fejem.

 

Felnőttetek, most már mind a ketten nagykorúak vagytok! Barátok, barátnők töltik ki a mindennapjaitokat… a saját életeteket élitek.

 

Azt mondják, egy Anya csak kölcsönbe kapja a gyermekeit, azt mondják, hogy egyszer eljön az elengedés pillanata. Bennem ez a gyötrelmes folyamat már akkor megindult, amikor „hétvégi anyuka lettem”, így megéltem annak minden fájó pillanatát, amikor így egy picit elsodródtál Tőlem, Kicsifiam. De a kapcsolatunk folyamatosan alakult, formálódott, volt, amikor attól féltem, talán ellöksz magadtól, volt, amikor éreztem a ragaszkodásod.

Igyekeztem melletted állni, hogy érezd, ha azt mondom, szeretlek, az tényleg így van. Sajnos már tudom, milyen érzés, ha nem látjuk, amikor a gyermekünk hazajön az iskolából, vagy a kócos fejét, amikor vasárnap délben kimászik az ágyból… kimondhatatlanul magányos.

 

Nekem egyformák voltatok mindig. Nem vagytok már gyerekek, de örökre az én kicsi fiaim maradtok. Felnőttetek, az arcotok is megváltozott… olyan férfias lett… olyan határozott. Ha hozzátok bújok, az állatokig sem érek… erősek vagytok.

Természetes lesz, ha kicsit még jobban elsodródtok majd tőlem, de nem félek, mert tudom, erősek a kötelékek.

Akkor majd még inkább megbecsülöm, ha számítotok rám, ha megbíztok bennem és elmondjátok, amikor valami fáj.

Ti már kinőttetek a gyerekszerepből, immáron úgy beszélgetünk egymással, mint felnőtt a felnőttel.

Nem akarok irányítani, sem beleszólni az életetekbe, de tudjátok, hogy minden pillanatban mellettetek állok majd, ott leszek, ha szükségetek lesz rám.

 

Teret adok Nektek, mert megérdemlitek.

Megtanítottalak Titeket köszönetet mondani, hogy vegyétek észre az igazi értékeket, és Ti ezt is tettétek. Olyan párt választottatok, akiknek nem csak elvárásaik vannak, hanem valódi értékkel tudnak hozzájárulni a kapcsolatotokhoz.

Ha ezt elengedésnek hívják, hát nyugodt szívvel megteszem, mert tudom, hogy bárhol is jártok, mindig haza fogtok térni… és én várni foglak Benneteket és mindent elkövetek, hogy érezzétek, hogy itthon értékesek vagytok, szeretni valóak.

És ha így lesz, ha már új családban fogtok élni, elfogadom azt is, ha nem hívtok minden nap, mert tudni fogom, hogy az nem szeretetlenségből ered.

És ne legyen emiatt bűntudatotok, ne érezzétek azt, hogy elhagytatok és legfőképpen ne féltsetek, az én életem teljes marad.

És lehet, hogy naponta ötször nyúlok majd a telefonhoz, mert fel akarlak hívni Titeket… de ne aggódjatok, megállom majd. De tudjátok, csak azt akarom majd megkérdezni, hogy jól vagytok-e és remélem, hogy én jól vizsgáztam.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.