Egy kis személyes...

Nyáreleji borús gondolatok

Megosztás

 

Természetesen a tavaszra gondolok, mint nyárelőre… arra a tavaszra, amikor már ritkábban esik az eső, amikor már lekerülnek az ember lányáról a gyapjúholmik és a szekrényünket kinyitva felkiáltunk, hogy „Te jó ég, nincs egy rongyom sem”! De nem erről szeretnék írni, nem a „gardróbfelújításról”, sem a virágzó természetről, sőt még a megújulásról sem. A tavaszi fáradtság emlegetése és az erre való testi és lelki felkészítés már-már közhelynek számít, engem is hidegen hagynak az ezzel kapcsolatos cikkek, tanácsok és intelmek. Igen, tudom, hogy méregteleníteni kell és gyógyteákat inni és sok déligyümölcsöt enni és többet mozogni a természetben és beengedni az ablakon a pozitív energiákat… blablabla…

Nos, nekem nem a tavasz a kedvenc évszakom. A tavasz a nagy érzések időszaka, úgy érzem, minta kötelező lenne a pezsgés, a változás. Emiatt gyakran kínosan is érzem magam. Tavasszal minden „különleges”, úgy érzem, ezt tőlem is elvárják… Elvárják, hogy részese legyek valamiféle változásnak… De nekem olyan kényelmes volt a tél, olyan megnyugtató, hogy „túlélési üzemmódban” lehettem. Ezt a téli harmóniát a hirtelen jött tavasz csak felborította. Ó… akkor mégiscsak hatnak a tavaszi erők… mondják most magukban sokan… Nos, igen, sajnos. Hiszen a tél sötétje olyan szépen eltakarta a hibákat, a bekuckózások felmelegítették a lelkem. De most itt a tavasz, fényesen süt a nap és minden apró hiba – minden porszem – hatalmasnak látszik. A sötétben nem kellett becsuknom a szememet, semmin sem kellett változtatnom… de most akár tetszik, akár nem, kénytelen vagyok másként nézni a világra. Túl világos van, most még jobban félek… nekem jó volt az egyhangúság… nekem az volt a normális…

A jó idő berobbant, ez nyilván hozott valami pluszt, amit előbb utóbb el kell fogadnom. A legszembetűnőbb, hogy több időt kaptam, hiszen hosszabbak a nappalok, amit illene kihasználni. Csakhogy ismerem magam, képtelen vagyok a lazításra, és ezek a testi-lelki megújulás „maszlagok” sem jönnek be.

De legyen, kinyitom a szemem, a lelkem és megpróbálom befogadni a pozitív erőket…

És ekkor rájövök, hogy milyen „érdekes íve” van bennem a nyárelőnek. Először itt a felismerés, hogy bedarált egy mókuskerék és még a végén az is kiderül, hogy vágytam a tavaszra. Aztán növekszik bennem egy érzés, hogy egész télen befelé fordultam és megpróbáltam megfejteni, hogy miben gyökerezik a negatív hozzáállásom… de ezzel párhuzamosan folyamatosan hátratekingettem, nem pedig előre. Majd egyre több feszítést érzek és próbálok elszakadni a negatív tapasztalatoktól, és nem a kifogásokba kapaszkodni. Majd elfogadom, hogy ezek az új energiák rám szakadtak, és kísérletet teszek ráhangolódni a változásra, a felgyorsult természetre, a körülöttem lévő emberek pezsgésére. Nem mondom, elég nagy kihívás. De legyen. Ekkor még mindig nem értem, hogy mit is akar tőlem a világ, megyek a tömeg után és én is „törekszem a rendre”, a figyelemre… az egyensúlyra. Még mindig próbálok nem ironikusan hozzáállni mások tanácsaihoz, ezért meghallom, hogy valamit el kell engednem ahhoz, hogy valamit be tudjak fogadni. Jézus, mit kell elengednem? A fájdalmat? Azt képtelenség… hiába is törtek jobban felszínre az érzelmeim, nem tudom csak úgy nyakon ragadni őket és kitekerni magamból, mint egy vérszívó kullancsot… Érzem én, hogy elszippantják az energiámat, de mit tehetnék ellenük? Ezek már el fognak kísérni életem végéig, szaporítják egymást és nem csak belőlem, önmagukból is táplálkoznak.

Akkor most hogy csináljak helyet annak, amit elvileg be kellene engednem? Nem Matrjoska babákról beszélünk, amiket egymásba tudok pakolászni, hogy itt egy kis fájdalom, ezt beteszem egy közepesbe, ezt egy nagyobba… Annyit tudok tenni, hogy összenyomom az egészet, beljebb tuszakolom, majd engedek a természet akaratának és „kinyitom” a szívemet. És ez az ív vége, belekényszerültem valamibe, mert magával ragadott a tömeg. De mi lesz az „elnyomott érzésekkel”? Tudom a választ: belémkeményednek. A lelkemhez nőnek, leválaszthatatlanul. És hiába pakoltam rájuk szépet és jókat, semmi sem változik. Mindig ugyanazon cél felé tartok, amit igyekszem a számomra legrövidebb úton megközelíteni. Jön a tavasz, ami változást hoz és egyben reményt is – és eltérít. Egy darabig megyek is ezen a virágokkal teli napsütötte ösvényen, de hiába… ez is csak ugyanoda visz. Igaz, egy időre kellemesebb a séta – szebbnek és jobbnak tűnik körülöttem a világ, csodálatos ígéreteket hordozva – de van, amit még ez sem tud meggyógyítani. De itt a tavasz… Bocsi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.