Versek

Kórisme

Megosztás

Mint valami burokban lebegő

csodabogár,

héjba zárva, ahol nincs levegő,

hová hazajár

a félsz, és csak egy feladat maradt,

életben tartani önmagamat.

A mocsárban, hol a semmi hagyott

én vártalak,

de oda senki le nem kúszhatott

csak dögbogarak,

és köztük én sem voltam éktelen,

felszóltam – s velem szólt a szégyenem.

Gyere, vigyél el… kértem anyámat

is naphosszat,

pedig akkor már halott volt, nálam

sokkal halottabb,

és irigyen gondoltam a végre,

vártam, hogy a mát csendre cserélje.

De tudod mindvégig mosolyogtam

mint egy bohóc

a porondon – ha a nép felhorkan

ahogy hajcsomót

marokkal szórtam és messze néztem…

parókám alatt izzadt a szégyen.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.