Versek

Nagymamámhoz

Megosztás

Én csak hallgatom a mamát…

hogy mesél a kis világáról,

elmondja a szomszéd baját,

és nem beszél a sajátjáról.

 

Elmondja, hogy eső kéne,

és hogy a fű is magasba ér,

ki-kinek a vőlegénye,

és munka után… mind hazatér.

 

Itt elcsendesül. Hisz nemrég…

majd ölbe esnek ráncos kezek,

és amitől minden emlék,

jaj… előre lép, csendben pereg.

 

Emlékszem a túrófánkra,

egy kézre, ahogy hibát foltoz,

és mely sosem hagyott hátra,

úgy kísérgetett az orvoshoz.

 

Emlékszem, mindig ringatott,

és Holle anyót mesélt nekem,

szerettem a mozdulatot…

ahogy hintáztat a végtelen.

 

Látod, mama, minden itt van!

De nyelvem hegyén marad a szó…

mondanám, de tovaillan,

mind bús emlék – csak átutazó.

 

És csak hallgatom a mamát,

már alig állom tekintetét,

sírva kérném bocsánatát,

hogy azt mondja… csak mesebeszéd…

 

És hallgatok, és csak nézem,

miközben úgy szégyellem magam,

alig jövök, pedig régen…

nézem őt, és ülök hangtalan.

 

Talán némán kell cipelnünk,

egy fájdalmat, egy vesztes csatát…

hisz mindketten elvesztettünk…

egy gyermeket… egy édesanyát.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.