Versek

Találkozásunk emlékére / Levél magamnak

Megosztás

 

Hiába vigasztaltalak, te csak álltál ott a tükörnél,

én akkor már tudtam, hogy ki vagy,

de te egy hallgatag sóhajjal elfordultál,

mintha nem is ismernél.

Pedig én éreztem a kiszáradt ajkad

és ott voltam, amikor fájt,

és megijedtem, mikor majdnem feladtad

és kértelek, ne akard nekünk a halált,

tarts ki, még néhány percet,

csak még ezt az éjszakát,

én itt vagyok benned…

de te úgy tettél, mintha meg sem hallanád.

 

Sokáig csend volt, elfáradtam,

éreztem, ahogy együtt zuhanunk,

egyre gyorsabban, szabadabban,

majd – hirtelen megfogtad a kezem

és odasúgtad: köszönöm a holnapunk.

 

Én köszönöm, hogy megismertelek,

egyszer régen jól elbújtál…

én naiv voltam, te kisgyerek,

de hogy mi volt akkor, nem számít már,

most jó újra együtt, jó újra veled.

 

Köszönöm, hogy kitartottál,

és ha egyszer megint úgy nézek tükörbe

hogy sovány vagy és a hátad görbe –

már tudni fogom, hogyan szeresselek,

és azt is hogy mi kell ahhoz, hogy elhidd;

én mindig benned leszek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.