Versek

Vértócsák

Megosztás

Sötétre festette az álmom

dús – vörös, folyékony szövetem,

a földön heverve sok lábnyom

maszatolt, csak szívem vert ütemesen.

 

Úgy serkent ki testem rőt lelke,

mint a fű tavaszi hajnalon,

ismerős sóhajok keserve

lebegett, majd megpihent mellkasomon.

 

Egyszer már közelebb jutottam,

egyszer már jóformán elhagyott,

leharcolt testemben félholtan

pihentem, de a hitem erőt kapott.

 

Mert akkor felemelt egy jóság,

felemelt és nagyon vigyázva,

kihúzott megalvadt vértócsák

mélyéből, visszaküldve e világba.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.